Ferenc Névnap 2021
Bizonyosnak kell tartanunk, ha nem is bizonyítható, hogy a középkor fantáziáját foglalkoztatta ez az átmeneti, félig igaz és félig mese, félig ember és félig tündér nép. Bizonyosnak kell tartanunk, hogy a középkori franciában, a középkori németben élt egy mithikus képzet, mely a távolság pasztellszínében felderengett, amikor ezt a szót hallotta: magyar. Hogy mik voltak ennek a mithikus képnek arcvonásai, ma még nem tudjuk megmondani. Régi költők és mondák adnak egy-két útmutatást. Itt csak egyet idézünk, mely filológiai szempontból talán jelentéktelen, de páratlanul hasznos útbaigazítás lehet. Élt a Rajna mellett a XIII. század második feleben egy kovács, akit Regenbogennak hívtak és aki fejébe vette, hogy költő lesz. Felkereste tehát Frauenot a kor legendás költővezérét, hogy tőle tanuljon meg énekelni; verset is írt Frauenlob üdvözletére és ebben többek között így hízeleg mesterének: «Umb singens willen wolt ich zien in Ungerlant, so hânt ir mich der witen reis hie widerwânt. » (Az éneklés kedvéért Magyarországba akartam menni, de te lebeszéltél a hosszú utazásról. )
Nem élt-e a magyarság képe is fiatalos fényben, mithikus módon valami végső érték felé növekedve, az égbolttal, mely akkor oly közel volt a földhöz, valami csodás mondafonállal összekötve? Nem szeretjük felvetni ezt a kérdést. Az a kép tolul elénk, melyet az osztrák és német krónikások rajzoltak a magyarokról akkoriban: barbárok, csúnyák, ázsiai rablók az ősök ebben a torz tükörben. Megdöbbent: hát már akkor is végzetes módon ily hazug, meghamisított arccal éltünk a világ szemében? És abbahagyjuk keserűen a kérdezősködést. Pedig az osztrák krónikások által rögzített torzkép talán csak egyik arca az éremnek. Lehet, hogy ez a vélemény csak egy töredék véleménye volt és azért maradt fenn ilyen sok emlékben, «mert a rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele». Lehet, hogy csak a szomszéd népek «hivatalos köreiben», a magyar nemzettel való diplomáciai feszültség következtében, élt ez a torzított kép, melynek tükrében oly elkeseredve látjuk magyar-magunkat. De nem így élt a magyarság a fiatal keresztény nemzetek népiségének víziójában, nem így élt abban a lelki talajban, ahonnan a nemzetek gondolatai, a mesék és mondák kisarjadnak.
Az áthúzott árak a konkurencia árain alapszanak. értékelés 4. 53 (1313)
Utak vezettek a Selyem országába és János püspök birodalmába, de az utak az Ismeretlen Ország titkait szelték keresztül. Magyarország pedig az Ismeretlen Ország határán állott, egyik lábbal a valóságban, másik lábbal már a mesében. Befelé reális, földi utak vezettek Bécsen át, a nagy német Dunán át, de kifelé már a mondák országútja kanyargott kincses Bizánc és a szent sír felé. Magyarország kellett hogy legyen a középkor számára az ország, ahol a két birodalom kicserélte áruit: a mesék realizálódtak és a realitás mesévé ködlött. Érezhető ez Tyrusi Vilmos püspök krónikájában, amikor leírja az első keresztes hadak átvonulását Magyarországon: megemlékezik róla, hogy a magyarok keresztények, békességes, jóindulatú, jómódú emberek. De eszébe sem jut, hogy, ha keresztények, tulajdonképen részt kellene venniök a keresztes hadjáratokban: mert a magyarság őneki csak félig realitás, csak félig tagja a keresztény népek nagy szolidaritásának, félig pedig már mese, díszlet a keresztes színjáték dekorációjában, víziószerű utikaland a Szentföld felé törekvő mystico viaggioban.
Tehát Regenbogen korának és környezetének, a középkori német polgárságnak lelkében Magyarország, mint a dalnokok hazája élt. Regenbogen kívánsága, hogy Magyarországra jöjjön dalnokságot tanulni, bizonyára összefügg a sokat vitatott Klingsor von Ungerlant problematikájával: ismert dolog, hogy Klingsor, a nagy költő és varázsló, aki megjósolja Szent Erzsébet születését, aki a wartburgi dalnokversenyen Tannhäuserrel és a Sátánnal szövetkezik, hogy legyőzze Wolfram von Eschenbach misztikus fényben ragyogó énekét, a német romantikának, Novalisnak kedves alakja, a monda szerint magyar származású. Talán ez a monda indíthatta Regenbogent, hogy Magyarországra akarjon jönni. Ebben a mondában csúcsosodik ki szerintünk a magyarság mithikus arca, ahogy a középkori lélekben élt. Nem tudjuk ehelyt egybefűzni a szétszórt és ma még ismeretlen, de bizonyára létező adatokat; a sejtelmet, mint sejtelmet, mint intuitív úton megélt valóságot szeretnők kifejezni és a jövő kutatóitól várjuk hitünk igazolását.
És mint az egyes ember, akit félreismernek és megbántanak, úgy érzi magát a nemzet tagja is: ha tudnák, hogy kik vagyunk igazság szerint, máskép alakult volna a magyar sors. A kérdő nyugtalanság nem áll meg a jelennél, az egész mult problematikus. Vajjon mit gondoltak rólunk akkor? Az emlékezet immár nemlétező tájakat egyszerre valósággá varázsol és kíváncsian kutatjuk, vajjon ezen a tájon átmenőben mit gondolt rólam az útitárs, aki már régen meghalt a számomra, s csak most bukkan hirtelen elő az emlékezet erdejéből ugyanabban a ruhában, melyben utoljára láttam és arcának sokértelmű kifejezése sem változott. A történelem, a nagy kollektív emlékezet, felidéz még régibb, embertelenül messzire mult tájakat; a visszahozhatatlanság melankóliája ajkunkon, amint kérdjük, a választ félve és gyötrő kíváncsian, az örök kérdést: mit gondolt rólunk a világ? – mint a beteg, aki nézi, hogy vágják fel sebét az orvosok. Mit gondolt rólunk a világ a korok legszebb korában, amikor a föld arca még ragyogó volt, mint amilyennek a tizenhatéves fiú látja, a héroikus századokban, melyeket középkornak szoktunk nevezni?